Pozsonyi vár
|
|
![]() |
|
Fotók-Kovács Zoltán. /A képek szerzői jogvédelem alatt állnak/ |
|
A Pozsonyi vár impozáns épületegyüttese egy, a Duna szintje felett 85 méter magas dombon áll. A várat többször átépítették, a legnagyobb változáson Mária Terézia uralkodása alatt ment át. A vár Korona-tornyában őrizték a magyar királyi koronázási ékszereket. A koronázási város erődítményének már a honfoglalás korában is kulcsfontosságú szerep jutott – akkor a Nagy Morva Birodalom központja -, történelmünk során ez védte az ország nyugati kapuját. Számtalan csata és offenzíva mementója, egykori erejét jelzi, hogy a tatárjárás idején bevehetetlennek bizonyult az ostromló sereg számára. Az első írásos emlék 907-ből származik (Fuldai évkönyv), mely a vár helyét említi a legendás pozsonyi csata kapcsán. Kezdetben fagerendavázas földvárként áll, várépítő királyunknak, IV. Bélának köszönhető kővárrá való átépítése. |
|
![]() |
|
Fotók-Kovács Zoltán. /A képek szerzői jogvédelem alatt állnak/ |
|
A legjelentősebb fejlesztések Luxemburgi Zsigmond, aki gótikus stílusúvá, és Habsburg Ferdinánd, aki reneszánsz palotává építtette, nevéhez köthetőek, de a vár igazi fénykorát Mária Terézia idején élte. Uralkodása alatt, a XVIII. században barokk-rokokó stílusú külsőt nyert a várkastély. Buda elfoglalása után, 1552-től a vár egyik tornyában, az ún. Koronatoronyban őrizték a magyar Szentkoronát egészen 1784-ig, mikor is papnevelde lett az eredeti funkcióját elvesztő várból. A később laktanyaként szolgáló vár sorsa az 1811-es hatalmas tűzvészben pecsételődött meg, a porig égett vár 150 évig romokban hevert, bár voltak kezdeményezések az újjáépítésre a XX. század elején, arra mégis csak az 1950-es évektől kerül sor. Az évtizednyi munkálatoknak köszönhetően körvonalazódik a régmúlt, ma látható rendezett formáját azonban csak a 2008-ban indult, mind a mai napig tartó hatalmas beruházási projektnek köszönheti. |
|
![]() |
![]() |
![]() |
|
Fotók-Kovács Zoltán. /A képek szerzői jogvédelem alatt állnak/ |
Juhász Gyula verse
Ha alkonyatkor ballagtál a ködben,
Mely lágy fátylával a Dunára hullt,
A zsongó zajban és a méla csöndben
Fáradt szívedbe muzsikált a mult.
A vén utcákon szinte visszazengett
A régi léptek kongó moraja,
Széchenyi járt itt és honán merengett,
Amely nem volt, de lesz még valaha.
Csokonait itt várta a diéta,
Petőfit is és az a nyurga, méla,
Szelíd diák, Reviczky, itt merengett,
Hol most új bánat árvul a ligetben
S a márványszép királynő téli estben
Magyarjaira vár a Duna mellett.