Őrvidék Története

Még terjedni fog az eszme,
a Felvidékről a Délvidékre,
Terjedni Erdély bérceitől
az Őrvidék bérceire,
Majd Turul repül végig a honon, hogy
Terjessze az eszmét, keleten-nyugaton.


/Bencsó Ádám
Terjed az eszme!/

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A terület Ausztriához csatolásáról az 1919. szeptember 10-én aláírt Saint Germain-i békeszerződés rendelkezett. A békeszerződés szerint Ausztria eredetileg 4312 km˛ területet kapott volna 341 ezer lakossal. Az 1921. október 13-i Velencei Egyezmény viszont úgy rendelkezett, hogy Ausztriához ennél kisebb terület kerüljön, méghozzá 3967 km˛ 287 ezer lakossal. Sopronról és környékéről pedig népszavazással kellett dönteni, melynek eredményeként a város Magyarországé maradt.

Németújvár vára régi képeslapon Fraknó vára egy trianoni metszeten

 

Az első világháború után ezt a dunántúli, nyugat-ma­gyarországi vidéket, a többi „területszerző” szom­szédot követően vérszemet kapott osztrákok maguknak követelték. Az elrabolandó területet, a négy nyugat-ma­gyarországi megye – Pozsony, Moson, Sopron, Vas alapján –, beleértve négy ottani város német nevét is – Pressburg ’Pozsony’, Wieselburg ’Mosonvár’ (később Moson, melyet 1939-ben Magyaróvárral egyesítettek, s ma Mosonmagyaróvár része), Ödenburg ’Sopron’, Eisenburg ’Vasvár’ –, Vierburgenlandnak (’négy megye tartomány’) keresztelték. Miután azonban a csehek szemfülesebbek voltak, mint az osztrákok, és csapataik 1919 januárjában megszállták Pozsonyt, a kezdeti név Dreiburgenlandra (’három megye tartomány’) változott. 1921-től, amikor Pozsony kivételével az országnak ezt a részét, az Őrvidéket, Ausztriához csatolták, egyszerűen Burgenland lett. Ha figyelembe vesszük, hogy ezen a 166 km hosszú területen, Magyarország nyugati végvár vidékén, egykor valóságos várlánc állt – Fraknó (Froch­ten­stein), Kabold (Kobersdorf), Lánzsér (Landsee), Léka (Lockenhaus), Borostyánkő (Bernstein), Szalónak (Városszalónak, Stadt-Schlaining), Németújvár (Güs­sing) stb. –, a hivatalból kiötölt német nevet akár helyt­állónak is mondhatnók. A tartomány kelet, azaz Magyarország felé nyitott, nyugat, vagyis Alsó-Ausztria és Stájerország felé, az Alpok keleti végének – a Lajta-, Rozália-, Soproni-, Lanzsér- és Kőszegi-hegységnek – köszönhetően vi­szony­lag zárt. A Lajta-hegység lábainál fekszik a tarto­mány tízezer lakosú székhelye, Kismarton (Eisenstadt). Kisebb tájegység a Fertő-tótól keletre fekvő Fertőzúg (Seewinkel) és az ettől délre levő Hanság (Waasen). Vizei az Ausztriában eredő, kelet felé tartó Lajta (Leitha), Vulka (Wulka), Csáva (Stoob), Répce (Rabnitz), Gyöngyös (Güns), Pinka, Strém, Lapincs (Lafnitz) és Rába (Raab). Nemkülönben a 35 km hosszú, jég­korszakból származó, jelentős idegen­forgalmi vonzerejű Fertő-tó (Neusiedler See), Európa egyik legnagyobb tava. A Mátyás király és IV. Habsburg Frigyes közti háború idején elpusztult magyar lakosság pótlására e végvidék földbirtokosai betelepítéseinek „hála”, Őrvidék mai területén a magyarság hozzávetőleg már a XV. század végén kisebbségbe került. A németek által lakott terület határvonala lényegében az idő tájt alakult ki. A ma­gyarlakta vidékek – Fertőzug, Kismarton környéke, Felsőpulya (Oberpullendorf) és környéke, a Pinka völgye, Németújvár – kivételével, Őrvidék többségében német nyelvű lett. 

Boldogasszony Felsőpulyai Rohonczy várkastély Trianon előttről képeslapon

A Felsőőr (Oberwart) környéki legnagyobb magyar népcsoportot a Pinka völgyi magyarság folyosója kötötte össze Nyugat-Dunántúl magyarságával. Az 1529., 1532., 1664. és 1683. évi török hadjáratok, valamint a magyarországi háborúskodások következ­tében a hadak útjai mentén, a folyóvölgyekben és a medencékben lakó magyarság, Felsőőr és Felsőpulya környékén kívül, majdnem teljesen elpusztult. E két vidéken való megmaradásukat a nemesi jogok biztosították, ami megakadályozta idegeneknek a nemesi birtokokon levő falvakba való letelepedését, közös földjük vagy tulajdonuk megszüntetését. A horvát menekülteknek az elnéptelenedett falvakba való tervszerű telepítése 1533-ban, Kőszeg ostroma után kezdődött és elsősorban a vörösvári (Rotenturm an der Pinka), a szalónaki, a rohonci (Rechnitz) és a kismartoni birtokon másfél századig tartott. A horvátok azonban nem csupán a néptelen falvakba telepedtek be, hanem a lakatlan erdővidéken új településeket is létesítettek, mint pl. Újhegy (Neuberg), Őridobra (Neuhaus in der Wart), Pónic (Punitz), Horváthásos (Kroatisch-Ehrendorf), Lipóc (Steinfurt), Borosd (Weingraben). A török hadjáratok és a II. Rákóczi Ferenc által vezetett kuruc szabadságharc után, a XVIII. század első felében az elpusztult területekre, elsősorban Moson megyében szinte kizárólag németeket telepítettek. A földbirtokosok azonban egyes helyeken, mint pl. Felsőpulyán 1747-ben, magyarokat is letelepítettek. Az 1773. évi népszámlálás idején a mai Őrvidék, a kisebb-nagyobb horvát szigetek kivételével, elnémetesített terület volt, és csupán tíz településen lakott magyar többség. A XVIII. század második felében a gabonatermesztés föllendülésének, Moson vármegye kedvező földrajzi fekvésének, a szállítást megkönnyítő Duna és a bécsi piac közelségének köszönhetően az ottani nemesi birtokok – elsősorban a Fertőzugban levők – jelentős mértékben szarvasmarha-tenyésztésre, gabona- és cukorrépa-termesztésre szakosodtak. Az itteni birtokokra telepítendőket a Kapuvár környéki birtokok lakosai és Csallóköz kisparasztjai közül toborozták. A magyarok által lakott birtokok számának növekedése – 1784-ben 7, 1869-ben 14, 1930-ban 38 – lényegében a Fertő-tó és a mosoni Duna közti vidéket tarka népességű területté változtatták. Ugyanakkor a nemesi jogok 1848-ban való eltörlése nehéz helyzetbe hozta a középkori határvédőknek – Felső-Őrség, Felső­pulya – az Őrvidék középső és déli vidékén élő leszár­mazottait. 

Trianon plakát

A közös földtulajdonjog megerősítette és megőrizte a magyar azonosságtudatot. Eltörlése azon­ban lehetővé tette a németek letelepedését a magyarlakta településeken. Ezekbe a közlekedési és piacköz­pon­tokba, mint amilyen Felsőőr és Felsőpulya, a németek a környező falvakból jöttek. Több vegyes lakosságú faluban ez a letelepedés fölgyorsította a magyarok elnémetesedését. Vasjobbágyi­ban (Jabing) például a magyarság 1828. évi 57%-os aránya 1880-ra 16%-ra, 1920-ra 8%-ra csökkent. Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés fékezte az elnémetesedést. 1880-ban tartották az első, az anya­nyelvet feltüntető népszámlálást. Ekkor az Őrvidék mai területének 266 000 lakosából 209 000 (78,8%) német, 11 162 (4,2%) magyar, 42 789 (16,1%) horvát volt. A magyar állam megerősödésének tulajdoníthatóan német ki- és magyar bevándorlás kezdődött. Ezzel egyidejűleg a nem magyarok elmagyarosodásának is köszönhetően 1880 és 1910 között a magyarok aránya 4,2%-ról 9%-ra nőtt, a németeké 78,8%-ról 74,4%-ra csökkent. Falu­helyt azonban az etnikai arányok száz év alatt, 1910-ig bezárólag, nem sokat változtak. Kivéve a Németújvár környéki horvátok lassú elnémetesedését és néhány Moson vármegyei birtok megjelenését. A magyar–német népességhatár ez idő alatt változatlan maradt. A mai helyzethez hasonlóan, az ausztriai magyarok túlnyomó többsége annak idején sem Őrvidéken, hanem a Lajtán túl, főleg Bécsben élt. A császári székhely mágnesként vonzotta a magyar nemeseket – akik ma­guk­kal vitték részben vagy egészében magyar személy­zetüket is –, a kedvező piac pedig több ezer magyar kézművest csábított Bécsbe. Az ott élő magyarok száma az 1840. évi tizenöt­ezerről 1890-ig harmincezerre, 1910-ig negyvenötezerre nőtt. Az osztrák főváros és környéke hasonló hatást gyakorolt a különböző nem­zetiségű magyar állampolgárokra is, számuk 1910-ben elérte a 232 000-et. Az Ausztria és Magyarország által elvesztett első világháború után a Saint-Germaine-en-Laye-i béke­tárgyalásokon 1919. szeptember 10-én Magyar­ország nyugati, többségében németek által lakott terü­letét Ausztriához csatolták. Az erélyes magyar tiltakozás nyomán azonban a Sopronban és a Pinka-völgyben tartott népszavazás Magyarország számára kedvező eredményének köszönhetően „csupán” Őrvidék jelen­legi területe jutott osztrák kézre. 

A rongyos gárda

Somogyvári Gyula Virágzik a mandula című regényében (1937) állít emléket a Magyarországtól, Ausztriától független ún. Lajta menti Köztársaságért – az osztrák bekebelezés ellen – küzdőknek. A hatalomváltozás következtében a XVI. század óta nyelvszigetekben élő őrvidéki magyar­ság állam­alkotó nemzetből nemzeti kisebbség lett. Bár az új országhatár nem akadályozta az azelőtt kialakult gazdasági, társadalmi és művelődési kapcsolatokat, az a társadalmi réteg, amelyik elől a határ elzárta a magyar államot és nemzetet, és amelyik nem bennszülött őrvidéki volt – a köztisztviselők, a hadsereg személy­zete, a vasutasok, a tanszemélyzet, a munkások egy része stb. –, nagy számban a mai Magyarország terü­letére telepedett át. Emiatt Őrvidék magyar anyanyelvű lakosainak száma mintegy tízezerrel, kb. 39%-kal kevesebb lett. Ez az elvándorlás különösen a szétszórtan élő magyarságot érintette érzékenyen. Ugyanakkor az Őrség falvaiban élők száma alig néhány százzal apadt. Az iparban és a mezőgazdaságban dolgozók, az őrvidéki magyarság legalsó társadalmi rétegének létszáma a kivándorlás következtében csökkent jelentősen. Ez a folyamat az 1920-as években, a mezőgazdaság gépe­sítése és a jól fizető, elsősorban bécsi ipar miatt, tovább tartott. A monarchia felbomlása után a magyar politikai menekültek nem ellensúlyozták az Ausztriában és a Bécs­ben élő magyarság számának a hazatéréssel és a ki­vándorlással járó gyors apadását. Így pl. a Bécsben 1910-ben élő 45 000 magyarból 1923-ra 10 922, 1934-re 4844 maradt. A kivándorlás és a statisztikai mesterkedések – például a túlnyomó részben magyar anyanyelvű 6507 cigány, bevallása ellenére más nyelvi csoportba sorolása – miatt az őrvidéki magyarok száma az 1934. évi népszámlálás adatai szerint a fél századdal korábbi szintre, 10 442-re apadt. Ekkor a német ajkú, főleg köztisztviselők, kereskedők és kézművesek betelepedése következtében megszűnt a legjelentősebb magyar település, az 1938-ban várossá nyilvánított Felsőőr túlnyomó magyar többsége. Ausztria 1938. március 12–13-i, a náci Németország általi bekebelezése után Őrvidék magyarságának helyzete gyökeresen megváltozott. A náci közigazgatás felszámolta Őrvidéket és Stájerország (Steiermark), valamint Alsó-Duna birodalmi tartományba (Nieder­donau Reichsgaus) sorolta. Ezzel egyidejűleg bezárták a magyar egyházi iskolákat, a náci propaganda és rendőrség pedig a magyar nyelv haszná­latát a családi körre korlátozta. A magyarság addigi erős öntudata, beleértve a jelentős gazdasági erejű földbirtokos nemességet is, valósággal elsorvadt. Most ez utóbbiak is érezni kezdték a kisebbségi sors hátrányait. Jelentős változás következett be a fiatalok gondolkodás­mód­jában, akik elsősorban az iskola és a hadsereg egyre erősödő náci légkörében szégyenletesnek kezdték érezni magyarságukat. A második világháború után, annak ellenére, hogy Őrvidék, akár Magyarország, szovjet megszállás alá került, a határt és annak átkelési pontjait a Rákosi-féle kommunista rendszer lezárta. Ily módon Őrvidék lakosságának, köztük magyarságának a hagyományos központokkal – például Sopronnal, Szombathellyel – való természetes gazdasági, társadalmi, emberi kapcsolata teljesen megszakadt. A gazdasági csapás mellett a nemzeti tudatot érintő súlyos lelki sebet okozott az, hogy a vasfüggöny és a magyarországi kommunista rendszer lehetetlenné tette a közeli magyar oktatási intézményekkel azelőtt létező kapcsolatot. A magyar­országi hatalomváltozás ráadásul kínos hely­zetbe hozta az őrvidéki magyarokat, mert magyar és kommunista rokon értelmű szó lett az osztrák köz­vé­leményben. Másrészt az anyaország, amelyik gazdasági fejlődését tekintve Ausztria mögé került, egy művelő­dési otthon meg a kommunizmus jelképévé vált. Ezek után érthető, hogy azok száma, akik az 1951. évi népszámlálás idején magyarnak vallották magukat – 5251 személy –, az 1934. évi népszámláláshoz viszo­nyítva – 10 442 – a felére csök­kent. Még nagyobb fokú vissza­esés következett be az osztrák állampolgár bécsi ma­gyarok számában – 1934-ben 1042, 1951-ben 384 –, akik­nek jelentős része egyszerűen eltitkolta magyar­ságát. Az 1955. évi nemzetközi egyezmény és a szovjet csapatok ezt követő ausztriai kivonulása után bekövet­kező gazdasági föllendülés és iparosítás idején meg­élén­kült Ausztria lakosságának, s ezzel együtt az őrvidéki magyarságnak is a mozgékonysága. E társadalmi változás következtében felbomlottak az elmúlt száza­dokban kialakult hagyományos falusi, nemzetiségi közösségek. A mezőgazdasági tevékenységüket részben vagy teljesen feladó, naponta vagy hetente az ipari központokba ingázó magyarok német nyelvkörnyezetbe kerültek. Szülő­helyük elhagyása a német nyelv fokozott használatára kényszerítette őket, s a fiatalok apránként nyelvet és műveltséget váltottak. A magyar nyelv elhagyása a ma­gyarországi kommunista rendszer iránti általános utálatnak és annak is következménye volt, hogy így akarták elkerülni a lehetséges hátrányos megkülönböztetést. A magyar nyelvre immár nem volt szükség a gazdasági életben, az iskolában, a munka­helyen, s a vegyes házasságban sem. A magyarok és a németek közti házasságok felgyorsították a magyarság beolvadását. Alsóőrött (Underwart), a legnagyobb őrvidéki magyar faluban a vegyes házasságok aránya az 1949 és 1958 közötti 19%-ról 1969 és 1988 között 60,6%-ra nőtt. A vegyes házasságok arányát a kisebbségi települések kedvező gazdasági, munka­vállalási lehetőségei és földrajzi helyzete befolyásolta. A legtöbb német betelepülő két körzeti központba, Felsőőrre és Felsőpulyára érkezett, amelyekben a XX. század elején a magyarság még többségben volt. Emiatt a két helységben a vegyes házasságban élő magyarok aránya 30-ról 38%-ra nőtt. Egy 1964-ben a családnevet, a lakóhelyet, az eredetet és a felekezethez való tartozást elemző felmérés 7600 főre becsülte az őrvidéki magyarság számát, miközben az 1961. évi népszámlálás szerint Őrvidéken 5642 magyar élt. Az 1956-os forradalom vérbe fojtása után Ausztriába érkező 181 000 menekült statisztikailag alig kimutatható mértékben növelte az ottani magyarok számát – 162 000-en nyu­gatra távoztak, 7772-en visszatértek Magyar­országra –, így az 1951-ben kimutatott 5251-ből 1961-re 5642 lett csupán. 1971-ben a népszámlálás ugyan még 5673 ma­gyar nemzetiségű személyt mutatott ki, a beolvadás, a kedve­zőtlen népesedési folyamat – elöregedés, az emiatt növekvő elhalálozás –, a növekedő kivándorlás következtében az őrvidéki magyarság száma 1981-ig 4147-re apadt. Az őrvidéki helyzetet a bécsivel egybevetve kiderül, hogy ez idő alatt az állandó bevándorlással pótlódó, osztrák állampolgárságú bécsi magyarok száma az 1951. évi 384-ről 1971-ben 6099-re, 1981-ben 5683-ra növekedett. Az 1981 és 1991 között Magyarországon bekövetkezett politikai változások kedvezően befolyá­solták, vagyis növelték az Őrvidéken és Ausztriában élő magyarok öntudatát és a magyar nyelv hasznosságát. Ugyanakkor a vasfüggöny leomlása után az Ausztriában letelepedő magyarok – köztük számtalan erdélyi magyar – számának növekedésével az osztrák állampolgár ma­gyarok 63,1%-kal 19 638 főre, a nem állampolgárok 26,7%-kal 13 821 főre gyarapodtak. A Bécsben letele­pedett nem osztrák állampolgárok száma megkétszere­ződött, a Bécs környékiek és az alsó-ausztriaiak száma 7,4-szeresére nőtt. A bennszülött őrvidéki magyarok száma, elsősorban Felsőőrött és Őriszigeten (Siget in der Wart) 23,5%-kal, az osztrák vagy más állampolgárságú magyarok száma 63,1%-kal nőtt. Az 1991. évi népszámlálás idején a magukat anyanyelvük alapján magyarnak vallók száma 33 459 volt. 58,7%-uk osztrák állampolgár. Ennek csupán 20,2%-a, 6763 személy bennszülött őrvidéki. Egyes feltételezések szerint azonban számuk tízezerre tehető. Az ausztriai magyarság túlnyomó többsége a Lajtán túl és Őrvidéken egyaránt szétszórtan él. 36,7%-uk kis nyelvi szigetet alkotva három felső-őrségi településen, Felsőőrött, Alsóőrött (Unterwart) és Őriszigeten. Felsőőr 1592, Alsóőr 669, Felsőpulya 631, Kismarton 257, Őrisziget 223 és Boldogasszony (Frauenkirchen) 215 fővel a legnépesebb őrvidéki magyar közösség. Bár az 1976. július 7-én kelt. ún. népcsoporttörvény a magyarokra is kiterjed, az őrvidéki kábeltévé-társaság a csökkenő nézettségre hivatkozva 1995-ben alaposan csökkentette a magyar nyelvű műsorokat közvetítő csatorna adásidejét. Ez érzékenyen érintette az ottani magyar közösséget, amelynek tájékozódása és nemzeti tudatának fenntartása szempontjából a magyar tévéadás jelentős szerepet játszik. Önálló magyar tannyelvű középiskola 1920 óta nincs Őrvidéken. A felsőlövői gimnáziumban az 1981–1982-es tanévtől magyar nyelvű tagozat, a felsőpulyai gimná­ziumban az 1987–1988-as tanévtől ún. pannon osztály létesült, melyben a magyar vagy a horvát nyelvet kötelező tantárgyként oktatják. 1992-ben Felsőőrött kétnyelvű gimnázium létesült magyar és horvát tagozattal. Az óvodák többnyire német vagy vegyes nyelvűek. Az iskolán kívüli magyar oktatás az ún. népfőiskolák keretében történik. Az ausztriai tanító- és tanárképző felsőoktatási intézményeknek nincs magyar tagozatuk.

 

Forrás: ITT