Délvidék és Vajdaság Története

 

Délvidék. Kedves nafta-szagban
üldögélek, a kertben maradtam,
az éjjeli Hold hűvösen súgja:
barátokra leltél újra.

/Páncsics Roland

Jelentés a Délvidékről/

 

 

 

 

 

 

 

 

Vajdaság Autonóm Tartomány önálló kulturális autonómiával rendelkezik Szerbián belül. A Vajdaság elnevzés szerb szóból eredeztethető, magyarországi használatban csak 1920 után szilárdult meg. Addig a Délvidék kifejezés élt használatban, melybe egyes horvátországi területek is beletartoztak. Napjainkban is még mindig pontosabb a Vajdaság név, mint a nagyobb területet megnevező Délvidék. A középkorban egyrészt Magyarország déli vármegyéit (Verőce, Pozsega, Szerém, Bács, Torontál, Temes, Keve), másrészt a Dunán, illetve Száván túli bánságokat (Ozorai,Sói, Macsói, Szörényi) értették alatta. Szent István korában még mint Alvidék volt ismert. [1]A török hódoltság kora után kezdték újra használni a kifejezést, ám a 18. századtól 1920-ig csak Bácska és a Bánság területét, az akkori Magyarország déli részét jelölték vele. A trianoni békeszerződés életbe lépésével, 1920-tól a Magyarországtól Jugoszláviához csatolt területeket nevezték Délvidéknek.[1] Ez a következőket foglalta magában: aVajdaság, a Drávaszög (Baranya-háromszög)

Fiumei tengeri kikötő

Újvidék-1943

Három földrajzi területre tagolódik: Bácska, Bánát és a Szerémség. Az előbbi kettő határát a Tisza jelenti, míg a Szerémség Vajdaság dél-nyugati részén terül el. A szerémségi terület Horvátországban folytatódik tovább.
A ma Vajdaságként ismert terület három egysége - a Bánát (az egykori Temesi Bánság nyugati harmada), a Bácska és a Szerémség - egy évezreden át a történelmi Magyarország déli részét alkotta. A magyar honfoglalás idején ez a vidék három birodalom, a frank, a bizánci és az idonként megerosödo bolgár végvidéke (Belgrád: Nándor-, azaz Bolgárfehérvár) volt. Az államalapítás és a megyerendszer kialakulása után Temes, majd Torontál, Bács-Bodrog és Szerém vármegyék szervezték az itt lakók életét és védelmét. A XIV. század végén a Szerémség és a Duna-Tisza közének déli fele a magyar királyság leggazdagabb, legsurubben lakott és tisztán magyar népességu országrésze lett, amely élénk kapcsolatokat tartott fenn Itáliával. A bácsi földeken a török megjelenéséig 12 vár, 28 város és 529 kisebb település állott, 8 apátsággal és prépostsággal, "hites helyek”-kel. A Szerémség és Bács az ország szellemiekben is legfejlettebb, minden újra fogékony területe volt: kimutatható a humanizmus hatása, elterjedt a huszitizmus, és készült itt magyar nyelvu bibliafordítás is.
A törökök elol menekülo szerbek betelepedése - elsosorban a Szerémségbe - már a XIV. század végén megkezdodött. A Dózsa-féle parasztfelkelés (1514) kétszeresen is tragikus következményekkel járt a déli végeken: az emberek és az erodített helyek pusztulása kitárta a kaput az oszmán hódítás elott, és elso ízben fordította egymás ellen a magyarokat és a szerbeket. A mohácsi csatavesztés (1526) után a török hadak (és szerb-bosnyák-albán segédcsapataik) felégették a déli országrészt, az el nem menekülteket lemészárolták, és rabszolgaságba hurcolták. A török csak 1543-ban, Buda bevétele után vette teljesen birtokba az ország déli és középso részét.

Zengg

Zenta

Az elso török összeírás idején (1557-58) a lakosság nagyobb része még magyar volt a Bánság északi területein. A magyarországi hódoltsági területeken - már csak a szüntelen háborúskodás miatt is - kettos hatalom alakult ki: a király mindvégig gyakorolta az adományozási jogot, s az itteni lakosok földesuraiknak is fizették az adót, amelynek behajtásáról a végvári katonaság gondoskodott. A románok tömeges betelepedése is a török hódoltság idején indult meg. (Csak 1641 és 1646 között 10.000 család költözött be a Havasalföldrol menekülve.)

A Duna-Tisza köze 1686-87-ben szabadult fel, de átmeneti nyugalmat csak Savoyai Jeno 1697-es zentai gyozelme és a karlócai béke (1699) hozott. A Tisza bal parti része, a volt Temesi Bánság 1716-ig maradt török uralom alatt, amit több mai településnév pl. Törökkanizsa és Törökbecse is tükröz.
A tisza-marosi és a dunai szerb határorvidék megszervezése két ütemben, 1686 és 1688, valamint 1700 és 1702 között történt. A Balkán nagy részét felszabadító keresztény seregekhez csatlakozó szerbek - mintegy 35 ezer család - Arsenije Carnojevic ipeki (peci) pátriárka vezetésével a török ellentámadás elol menekülve az elnéptelenedett és elvadult dél-magyarországi és szlavóniai területeken telepedtek le. I. Lipót szabadságlevelei (1690, 1691) közösségi jogokat, (görögkeleti) egyházi-oktatási autonómiát biztosított számukra, kivonva oket a földesúri, megyei és katolikus egyházi fennhatóság alól. A Bécsbol igazgatott Határorvidéken (Vojna Krajina, Militärgrenze) nemcsak a Száva mentén húzódó osztrák-török határ védelmét látták el, hanem felhasználhatók voltak a magyar szabadságküzdelmek ellen is. Rákóczi seregei ellen 1703 és 1711 között 30 ezer fegyverest tudtak mozgósítani. A kölcsönösen kegyetlen hadjáratok és a pestis pusztításai nyomán a Duna-Tisza köze a Szeged-Szabadka-Zombor vonaltól délre ismét elnéptelenedett.

Az egész terület udvari kamarai, kincstári birtok lett, ahová sem a magyar földbirtokosok, sem jobbágyaik nem térhettek vissza. Az udvari haditanács utasítása értelmében a szerb parasztok elonyben részesültek a más nemzetiséguekkel szemben. 1716-ban Temesvár székhellyel Bécsbol igazgatott koronatartományt, s azon belül határorvidékeket hoztak létre, ahonnan kitiltották a magyarokat és a zsidókat. A Temesvári Bánságban - a késobbi Torontál, Temes és Krassó-Szörény megyékben - a török kiuzése után 25 ezer, többségében szerb és román, az északi és keleti, Erdéllyel határos széleken kevés magyar túlélo maradt. Az 1736-39-es és 1787-90-es szerencsétlen török háborúk nemcsak területveszteséggel, hanem óriási ember- és anyagi veszteséggel is jártak, különösen a Bánság déli részén. A nagyarányú és szervezett újratelepítés során elsosorban katolikus németeket toboroztak. 1741-tol felszámolták a tisza-marosi és dunai határorvidéket. Kompenzációként szabad királyi városi rangot kapott, illetve vásárolhatott magának a délszláv többségu Zombor, Újvidék és Szabadka; létrehozták a kiváltságos kikindai szerb kerületet; és a tisztek magyar nemességet kaptak. A türelmi rendelet (1782) utáni idoszakban protestáns - többségében református - magyarok, németek és szlovákok is letelepedhettek e vidéken. Ennek köszönhetoen újra magyarok népesítették be a Tisza-mentét, a két Kanizsától Óbecséig, Csókától Torontálvásárhelyig.
A "hosszú XIX. század”: 1789-tol 1914-ig a népességnövekedés, a békés gyarapodás, a gazdasági fejlodés, a közlekedési hálózat kiépülése, az egymásnak feszülo nemzeti újjászületési és reformmozgalmak ellenére is a rendezett nemzetiségi viszonyok, az oktatás-közmuvelodés intézményhálózatának megteremtése, azaz az európai gazdasági és szellemi életbe való újbóli bekapcsolódás egészében véve pozitív idoszaka volt. Újvidéken felváltva választottak szerb és német polgármestert. Odaköltözött 1864-ben a ma is ott muködo Matica Srpska; és az ottani és a karlócai szerb gimnáziumok a legjobbak közé tartoztak az országban — méltán nevezték hát Újvidéket a "szerb Athén”-nek.

Ezt a folyamatot törték meg az 1848-49-es évek eseményei, amelyek során a bácska-bánsági országrész szenvedte el a legnagyobb ember- és anyagi veszteséget, mivel a bécsi kormányzatnak sikerült a szerb határoröket a pesti kormány és a magyarok ellen fordítani. Több ezer fos jól kiképzett és felfegyverzett, ágyúkkal is rendelkezo hadero gyult össze, amely terrorizálta, sot felégette a kormányhoz hu magyar, német és román településeket, elégették az 1840 óta magyarul vezetett iratokat, anyakönyveket. A kegyetlenkedéseket (újvidéki, kikindai gyilkosságok, emberfej-gúlák Zentán és Bácsföldváron, rablógyilkosságok, fosztogatások Zomborban) a több mint 2.000 szerbiai önkéntes (szervianus) követte el; ezek hírére értheto, hogy 10 ezer bácskai magyar, bunyevác és német állt be önként a nemzetorségbe. A szerb követelések nagy részét (szabad nyelvhasználat helyi és megyei szinten, nemzetként való elismerés) 1848 novemberében a Honvédelmi Bizottmány és Kossuth már hajlandó lett volna teljesíteni, de az 1790 óta igényelt területi autonómiát, a Horvátország-Szlavóniával szövetséges Vajdaságot nem. A rosszul felszerelt és vezetett, kis létszámú magyar alakulatok visszavonultak, sorsára hagyva Zentát és Zombort, így 1849. február elejétol - Pétervárad és Szabadka kivételével - 2-3 hónapig szerb-osztrák fennhatóság alatt állt az egész késobbi Vajdaság.

Az 1849 és 1860 között létezo "Szerb Vajdaság - Temesi Bánság”-ban a szerbek kisebbségben voltak a románok, németek és magyarok mellett; a hivatalos nyelv a "német és az illír”, a gyakorlatban a német lett.

Az 1867-tel kezdodo fél évszázad egész Magyarország és a déli területek igazi aranykora volt. Ekkor vált Bácska és a Bánság az ország és az egész Osztrák-Magyar Monarchia dúsan termo éléskamrájává, sot a búzából és a lisztbol boven jutott az európai piacokra. Bár alapvetoen mezogazdasági jellegu maradt, gazdag falvai, modern városai, suru vasúthálózata, forgalmas vízi útjai a fejlett európai országok szintjére emelték, ahol békében éltek és gazdagodtak a magyarok, németek, szerbek, horvátok, szlovákok és románok. Az egy holdra jutó tiszta jövedelem a Bánságban a tiszántúlinak több mint háromszorosát érte el. E rendkívül kedvezo kép árnyoldala az volt, hogy míg a nagy- és törpebirtokosok, mezogazdasági cselédek és földnélküli agrárproletárok többsége a magyarok közül került ki, addig a gazdag- és középparaszti birtokkategóriákban a németek, szerbek, bunyevácok, szlovákok domináltak.

Az elso világháború kitörésekor több száz szerbet internáltak, és több ezer magyarországi szerb katona állt át a szövetségesek oldalára. 1918 novemberében az elorenyomuló szerb királyi hadsereg megszállta Temesvárt, Baját és Pécset is; november 25-én az újvidéki nagy népgyulésen a bunyevácok képviseloi is a Szerbiához való csatlakozás mellett foglaltak állást. Ekkor a déli országrész lakói 1/3-1/3 arányban oszlottak meg a magyarok, a délszlávok (szerbek, horvátok, bunyevácok), a németek és a többi népcsoport (szlovákok, románok, ruszinok) között. (A boszniai és a dalmáciai eredetu horvát, s részben szerb eredetu bunyevácok és sokácok a török elol menekülve telepedtek le Dél-Magyarországon, Szabadkán, Zomborban és környékén. Katolikus vallásuk okán váltak horvát identitásúakká.)
A trianoni békeszerzodés értelmében a történelmi Magyarország területének (Horvátország és Szlavónia nélkül) 6,5 %-a, azaz 21 ezer km²: a Mura-vidék, Muraköz, Duna-Drávaszög, Bácska és a volt Temesi Bánság egyharmada 1,5 millió lakossal - akiknek közel egyharmada volt magyar - az 1918. december 1-jén kikiáltott Szerb-Horvát-Szlovén Királyság részévé vált.

 


Forrás: ITT